Lóczy Tábor 2019

Hegyek, völgyek, mecsetek, sasok földjein - Tanulmányút a Nyugat-Balkánon

Bár könyvből is meg lehet tanulni a földrajzot, de igazán látni kell!

Erre adott lehetőséget a Lóczy Lajos emlékére évenként megrendezett verseny, melynek két írásbeli fordulója, majd a szóbeli és terepi döntője után az első 8-8 helyezett csapatába bekerülve hátizsákkal, hálózsákkal és sátrakkal felszerelkezve nekivághattam június 14-én a tíz napos, kalandos, felejthetetlen utazásnak, mely során az ország legjobb földrajzosaival bejárhattam Szerbia nemzeti parkjait, Montenegró tengerpartját és középkorból itt felejtett városait, Albániát, a sasok fiainak országát, valamint Bosznia hegyeit és fővárosát, Szarajevót.

Húsz éve még puskák dördülésétől volt hangos a Balkán, de mára szerencsére véget ért a háború és ha nem is születtek jó szomszédságok, béke - és természetesen - csodásabbnál csodásabb látnivalók vártak minket, melyeken a kapott feladatok alapján felkészülve saját magunkat kalauzoltuk. Voltak köztünk gyakorlottabb túrázók, akik tudták hogyan kell sátrat verni és hány konzervet érdemes vinni egy ilyen útra és akadtak olyanok is, akik most először próbálták ki az ilyen fajta életmódot. De bármily különbözőnek bizonyultunk, hamar barátok lettünk, egy igazi csapat, melyben valaki mindig mesélt, kommentált vagy éppen egy béna viccet sütött el. Kísérőtanáraink ezúttal nem a tanáraink, hanem inkább a társaink voltak.

Az első napokat a szerb hegyekben töltöttük, ahol bejártuk a Tara Nemzeti Parkot. Este kártyáztunk és tűznél sütögettünk, valamint azzal riogattuk egymást, hogy kit mikor fog elvinni a medve. Szerencsére senkit. Épségben értünk át Montenegróba, ahol Podgoricát kikerülve meg sem álltunk a tengerpartig. Az éjszakai fürdések során a csillagos ég, napközben a szikrázó napsugarak voltak a lámpásaink az erdőktől zöldellő, még be nem épített hegyek által körbeölelt öbölben, aminél már csak maga a Kotori-öböl lehetett szebb. Kotor városában megcsodálhattuk a keleti kereszténység ortodox templomait és a Shkodrai-tó mellett is elhaladtunk. Shkodra városát is megnéztük Albániába átruccanva, ahol szembetalálkoztunk újabb templomokkal, ezúttal a muzulmánok mecsetjeivel, nomeg a világvárosi hangulattal. Ulcinj városa már igazán egy horvát üdülőtelepülésre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy sokkal olcsóbbak voltak az árak - és hogy mégiscsak egy egykori kalózfészekben jártunk!

Albániát vártuk a legjobban, nem is érdemtelenül. Nagyon meglepett minket, hogy Európa legszegényebbjének tartott országa mégsem volt annyira az. Az elmúlt években a kommunizmus épületeit elkezdték ledózerolni, a helyébe pedig modern házakat, új utakat építettek, s bár az utakon olykor szembe jött velünk néhány tehenet hajtó albán asszony, számolgatni kezdtük, hogy vajon mikorra válik majd az ország a Balkán Paradicsomává. Az emberek talán itt voltak a legkedvesebbek, sajnáltuk, hogy csak egy napot töltöttünk a sasok földjén, de várt ránk Bosznia és az „igazi” földrajz.

A Maglics-hegységben 900 m-ről 2200 fölé másztunk fel, kőtengereken, tengerszemek mellett és hófoltokon át vitt az utunk, s bár a legmagasabb csúcsot az idő miatt végül nem sikerült meghódítanunk, a Mauglinak elnevezett szikláról úgy tűnt, hogy mi adtunk neki nevet először.

A hazaindulás előtti napon a táborban hagytuk minden holminkat és a tábor fénypontjaként raftingolni mentünk a Tara-folyóra. Egyik oldalunkon Bosznia, a másikon Montenegró húzódott, a folyót pedig elözönlötték a különböző vidékekről érkező utazók. Az Európa legmélyebb völgyében kanyargó gyors folyón evezve a köves zúgókon mind vizesek lettünk, de ha ez nem lett volna így, a többi csónak legénysége gondoskodott róla, hogy ne ússzuk meg szárazon. A „fröcskölő csata” - ami után olykor Colát dobtak át - megérte, hiszen a naptól felhevült neoprén ruhánk eléggé melegítette bőrünket. Így a Maugli után a Tara völgyét is meghódítottuk! Hajnali hazaindulás után a reggel Szarajevóban köszöntött ránk egy bazári sétával.

Felejthetetlen utazás volt, aminek nem lehetett nem élvezni minden percét. Többet tanultam tíz nap alatt, mint más egy fél éves kurzuson, hiszen megtapasztalhattuk milyen az, ha a nappal forró, éjszaka pedig hideg sátorban kell aludnunk; ha a határőrök csak némi sör fejében engednek át gyorsan és zökkenőmentesen; ha egy olyan úton jövünk lefelé, ami kétirányú, de csak egy autó fér el rajta; s végezetül, de nem utolsósorban 4 ország kultúráját, szokásait, történelmét és népeit ismerhettük meg, s úgy hiszem, mind azon a véleményen vagyunk, hogy szeretnénk mindezekkel újra találkozni.

/Péntek Kamilla 10.c/